Múzeumlátogatás
A héten ellátogattam két múzeumba: a szépművészetibe és a raktármúzeumba. Mint már az itteni Múzeumok éjszakáján is tapasztaltam, a múzeumokban nagyon nehéz eligazodni. Ahogy a Történeti Múzeumban is sikerült a jövőben indulnom, majd visszajutnom a fabárkákhoz – semmi háború, semmi csata, csak hajók és kikötők szerepelnek Hamburg történetében (na, jó egy tűzvész is), úgy most a Szépművészeti Múzeumban is céltalanul bóklásztam, amíg meg nem szánt egy teremőr, és a kezembe nem nyomott egy térképet. Az alaprajzot nézegetve rájöttem, hogy nemcsak én megyek mindig össze-vissza – olyan ez a múzeum térkép nélkül, mint egy labirintus: titkos, dekorációnak tűnő lépcsőn fel, használatban lévő hangversenytermen keresztül, külön fizetős japán teaceremónia sarkon átvágva jártam-keltem-, hanem valóban logika nélkül követik egymást a különböző témájú kiállítások. Én például egy ókori kiállításon kezdtem (teljesen véletlenül), majd 21. századi japán divattervezők ruhakölteményeit néztem meg, utána jöttek a porcelánok (európai és közép-ázsiai gyűjtemények, de magyar porcelán nem volt egy se, ellenőriztem). Tovább fokozta zavaromat, hogy az állandó kiállítások keveredtek az ideiglenes kiállításokkal.
Volt egy nagyon érdekes fényképsorozat kiállítás. Nekem kettő különösen tetszett: az egyik 100 képből állt, a fényképész sorban lefényképezett egy egy évest, egy két évest, egy három évest, … egy 98 éves embert, egy 99 éveset és egy 100 éves nénit. Megfigyeltem, hogy sokszor egy 50-55 éves sokkal fiatalabbnak néz ki egy 30-35 évesnél, vagy a 92 éves néni fittebbnek a 76 évesnél. A másik nagyon sok munkát igénylő sorozaton négy lánytestvér szerepelt, akiket 25 éven keresztül örökített meg évente egyszer a fényképész (az egyikük férje). Világosan nyomon követhető öregedésük folyamata.
Volt plakát kiállítás, szék kiállítás teljesen hétköznapi székekből. Nem tudom, hogy ezt csak helytöltésnek találták-e ki, mert nagyon kihasználatlan volt a múzeum: rengeteg üres terem, ami teljesen sötét volt, és ez még inkább hozzájárult ahhoz, hogy eltévedjek. A két legnagyobb teremben zongorák voltak, mögöttük a japán rész, mellettük az etruszk-római kiállítás, ami nekem legjobban tetszett. Az etruszk részen például nagy, egy köbméter nagyságú kődarabok között lehet mászkálni, ebben a teremben rikító pirosak a falak, ami nagyon kiemeli a műemlékeket. A római teremben pedig fejmagasságban elhelyezkedő fejek (szobrok ), császárok képmásai, ismeretlen emberek szoborfejei néznek élesen az ajtón belépő látogatóra: nagyon hatásos. A háttér pedig rikító kék.
A másik múzeum, ahol jártam a raktármúzeum volt. Icike-picike kis múzeum Hamburg kikötőjében, ami bemutatja hogyan raktároztak néhány évvel ezelőtt, a modern daruk és az egységes méretű konténerek megjelenése előtt. Az épület nagyon hangulatos: fa parketta, fa gerendák, fa oszlopok, fa falak. Ezek a házak bár egy kicsit már rozogának tűnnek, és nagyon félelmetes, ahogy recseg a mennyezet, amikor a fölöttünk levő emeleten sétálnak, még ma is használják őket. Ugyan nem épültek annyira régen – az egyik ház falán 1957 áll – a több tonnányi áru raktározása rendesen igénybe vette őket. Ma elég sokban perzsák árulnak és raktároznak szőnyeget. A kilátás nagyon szép: a házak között csatornák, amiken lehet hajókázni – Hamburgban több híd található, mint Velencében.
Mivel a múzeumot pillanatok alatt végig lehet járni, az üzemeltetők úgy döntöttek, hogy megpróbálják elmélyíteni a itt látottakat jópofa feladatok segítségével. Az egyik hamburgi iskola 12-14 éves diákjai tanulmányi kiránduláson vettek részt e múzeumban. Az volt az első feladatuk, hogy alakítsanak 4-5 fős hajózási vállalkozásokat, válasszanak nevet és keressék meg a feladatlapon szereplő kérdésekre minél hamarabb a választ. Ide-oda rohangált egy rakás gyerek, nyikorgott a parketta… Olyan kérdéseik voltak, hogy ha kávét szeretnének importálni, mely országokból vásárolhatnak, mekkora vámot kell fizetniük a mogyoróra, stb. Nagyon élvezték. A kisebb gyerekeknek pedig vastag kartonlapra ragasztott fényképeket készítettek a múzeum különböző szegleteiről, amelyeket meg kellett találniuk. Én egy órát eljátszottam ezekkel. Elég nehezek voltak: például hordókupak, egy bizonyos zsák sarka, egy írás a zsákon kínaiul, kávébabszemek, faoszlopba karcolt strigulák, fénykép lovaskocsiról – és sok kupak, sok hordó, sok zsák, sok kínai írás, 10-15 féle kávébab volt, és minden fal tele karcolva strigulákkal.
Volt egy mérleg is, amire szabadon lehetett súlyokat pakolni. Én valamiért úgy éreztem, hogy az 50 kilós súlyt kell megemelnem. Sikerült is, de egy kézzel, nyújtott lábbal tettem rá a mérlegre és hallottam egy csúnya roppanást. Kicsit megijedtem, hogy a hátamat húztam-e meg, de hamar megfejtettem, hogy csak a mérleg volt.
Tornaóra
Utána vígan mentem el a 80 perces futóórámra és semmi panaszom nem volt. Ez az óra a haladó aerobik megfelelője- legalább is, így van feltüntetve-, nagyon sok férfi is jön. A 80 percből körülbelül 60-on keresztül körbe-körbe futkározunk a hatalmas tornacsarnokban. Legalább 100-an vagyunk. A fennmaradó időben guggolásokat, fekvőtámaszokat és felüléseket végzünk. A férfiak nagyon szeretik ezt az órát, mert ész nélkül szaladgálhatnak. Az edzés felépítése félelmetesen hasonlít az iskolai tornaóráéra: alaphelyzetben futunk, vezényszóra akár irányt váltunk és a másik irányba futunk, akár nyomunk néhány fekvőt és utána tovább futunk, akár indián szögdelünk párat és utána tovább futunk. Valójában a futás a pihenés a feladatok között. A nagy kedvenc az átlófutás, mert akkor sprintelni kell a termen keresztül. Ebbe sokan annyira beleélik magukat, hogy egyrészt sokkal többet futnak, mint amennyi ki van adva, másrészt elsodorják a többieket. Nekem tetszik, kicsit olyan, mint Thaiföldön a csoportos aerobik a park közepén, ahova az emberek minden irányból áramlanak, hogy részt vehessenek.
Postai küldemény nyomon követése
Két hete feladtam egy ajánlott küldeményt Magyarországra. Mivel még mindig nem érkezett meg, visszaemlékeztem, hogy mintha kaptam volna egy kódot is, azaz küldeményszámot, amire a neten rákereshetek. Így is tettem: a német posta honlapján bepötyögtem a kis kódomat és kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. A nyomon követés alkalmazásának hála, meg tudtam, hogy a levelem Magyarországra már megérkezett, ott átvették és regisztrálták. Ha tehát gubanc van, akkor az már a magyar részen van. Bár ettől a levél nem fog hamarabb megérkezni, de én legalább tudom, hogy a fél utat már megtette.
Kutya adó
Egyik nap az adókról beszélgettünk német csoporttársaimmal. Kíváncsi voltam, hogy a jövedelmük, hány százalékát fizetik be adóként. Azt mondták, hogy legfeljebb 45%-ot, de csak aki havi 8000-10 000 eurónál (2 240 000- 2 800 000 Ft) többet keres. Ezen csodálkoztam, mert úgy tudtam, hogy itt is az átlagember jövedelmének közel felét visszafizeti az államnak. Megkérdeztem kíváncsiságból azt is, hogy hányfajta adónemük van. A szokásos kötelezettségeken felül nagyon érdekes adókat soroltak fel: például templomadó, ami az egyháznak fizetendő – ők azt mondták, hogy szerintük, aki nem vallásos az nem fizet, de állampolgársági ismeretek órán meg azt tanultuk, hogy aki nem tartozik semmilyen felekezethez, az az államkasszába fizeti be ezt az összeget. Aztán van kávépörkölési adó, amit a kávéházakra szabtak ki, de ők átterhelik a kávét fogyasztókra. Van felzárkózást segítő adó, amit a volt kelet-németországi tartományoknak utalnak át. És szerintem a legviccesebb: a kutya adó, amit a gazdik fizetnek, minden tartományban különböző mértékű és nem egészen értettem, hogy a kutya fajtájától és nagyságától is függ-e…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése