Már meséltem arról, hogy a kollégiumban ahol lakom nagyon barátságtalanok az emberek. Csodák csodájára valahogy mégis sikerült egy emberrel 4 hónap itt lét után összebarátkoznom. (Úgy látszik a négyes egy bűvös szám, mert az egyetemen is körülbelül 4 hónap után kezdtek el szünetben beszélgetni velem a csoporttársaim. Elég sok időbe telt megpuhítani őket.) Sőt egy a kollégiumban lány még azt is megkérdezte tőlem, hol van a szemetes. (50 méterre az épülettől van a kukánk.) Ez nagy szó, mert eddig a hallo-hallo, tschüss-tschüss szinten kommunikáltunk. Felfedeztem, azt is hogyha kiülök a bejárat elé a lépcsőre, akkor rövid időn belül sok arcot láthatok és megismerhetem, hogy tulajdonképpel kikkel is lakom együtt – legalábbis látásból. Eddig az idő ezt nem tette lehetővé.
Szóval az első ember, aki hajlandó volt szóba állni velem a mesébe illően szép helyen elhelyezkedő kollégiumban – egy erdő, egy botanikus kert és sok-sok park között lakunk, a kollégium két épülete között pedig egy patak folydogál és még egy kis vízimalmunk is volt, most már inkább csak gát meg szűrő van a helyén – egy indiai volt. Nem is tudtam, hogy lakik itt indiai, többnyire szlávok vannak, meg egy-két távol-keleti, közel-keleti, fekete és német. A mi emeletünk kifejezetten barátságtalan, a rendszeresen megtartott folyosógyűléseink arról szólnak, hogy különböző bírságokat szavazunk meg. Aki nem jön el gyűlésre mennyit fizet, aki nem fizet időben tagdíjat (wc-papírra, mosogatószerre, stb.) mennyit fizet, aki nem végzi el a ráosztott feladatot az mekkora bírságra számíthat. Imádnak vitatkozni, emelni a díjakat, persze dolgozni senki nem szeret, csak összecsapják a takarítást, aztán nagy hanggal szidják a másikat, hogy miért nem csinált meg valamit rendesen. Eldöntöttem, hogy több gyűlésre nem megyek, mert kínszenvedés.
Annak nagyon örülök, hogy sikerült nagyon olcsó kollégiumot szereznem, mindössze 180 eurót fizetek havonta mindenestül, ami nagyon kedvező. De ennek meg vannak a maga hátrányai, például 25 ember egy fürdőre: a múltkor nagyon mérges voltam, mert éjfél magasságában el akartam menni mosdóba, de mindig volt valaki. 5 percenként próbálkoztam, de egyszerűen mindig trónolt valaki a wc-n, úgyhogy fél óra sétálgatás után meguntam és elmentem aludni. 25 ember egy konyhára, főzni nem lehet, mert egyszemélyes a konyha és valaki mindig jön-megy a hűtő, a szekrények és az ajtó között. Sajnos mikrónk sincsen, az egyik sütőnk is elromlott, így az oly kedvelt pizza sütéshez is sorba kell állnunk (általában vasárnap mindenki pizzát eszik, mert vasárnap minden zárva van és azt a legegyszerűbb elkészíteni) és a múlt hónapban egy kiköltöző a közös porszívót is magával vitte.
A közvetlen szomszédaim feketék, akik nagyon mélyről jöhettek, mert nem ismerik az ajtó fogalmát: ki-berohangálnak egész éjszaka és egész nappal és csapkodják az ajtót. Hozzá még egy kicsit ordibálnak is, nehogy véletlenül valaki aludni tudjon. A szlávok is veszélyes népek – egy-két mosolygósabb emberkétől eltekintve. A múlt héten, amikor az én feladatom volt a konyha takarítása, éppen vittem ki a szemetet, amikor a nyitott ablakon kihallatszódott, amint a férj veri a feleségét és az kétségbeesetten kiabál. (Nemcsak diákok, hanem házaspárok és egyedülálló gyerekes szülők is laknak itt.) Nagyon megijedtem és nem tudtam hirtelen hogyan segíthetnék neki. Elgondolkoztam rajta, hogy ismerek-e látásból olyan fiút, akit most éjszaka felkelthetnék, hogy védje meg a honfitársa feleségét, de rájöttem, hogy nem ismerek ilyet. Egyedül meg nem biztos, hogy tanácsos lett volna odamennem. Kicsit álldogáltam az ablak előtt és lehet hogy észrevettek, mert elnémult a kiabálás. Utána elsétáltam belülről is a folyosón az ajtójuk elé, de akkor már csend volt, úgyhogy jobbnak láttam elmenni aludni.
Indiáról és az indiai szokásokról nagyon sok érdekes dolgot sikerült megtudnom. Például azt, hogy a szanszkrit nyelvben ugyanúgy megtalálhatóak a nőnemű, hímnevű és semleges főnevek, mint a németben a der die das. A szanszkrit az irodalmi nyelv, csak a műveltebb hinduk beszélik. Ismertebb nyelv a hindi, de összesen több mint 30 hivatalos nyelv van az 1 milliárd 400 millió lakosú országban. Kína és India a világ népességének 38%-át képviseli.
Indiában a mai napig erőteljesen él a kasztrendszer. Erről tudtam, de azon meglepődtem, hogy ezt ilyen határozottan megmondta nekem az indiai fiú, mert az eddigi indiai ismerőseim határozottan állították, hogy a kasztrendszer a múlté, már nem bír olyan nagy jelentőséggel, mint régen. Lehet, hogy azért merte ezt így kijelenteni, mert ő a brahminok kasztjából való. A brahminok a legfelsőbb kaszt, ők a papok leszármazottjai, értelmiségiek. Az indiai fiú tényleg nagyon okos, Phd diák és nagyon filozofikus gondolatmenetei vannak, sokszor alig bírtam követni.
Azt is mondta, hogy nem találkozott még magyarral, mire én megkérdeztem, hogy mi az első benyomása. Annyit mondott, hogy nem tűnök olyan beképzeltnek, mint a németek. Mondtam, hogy szegény keleti-európai országból jövök, mire fel legyek beképzelt vagy büszke.
Nagyon kedves gondolatnak tartottam, amikor azt mondta, hogy ő Magyarországot gazdag, nyugat-európai országnak tekinti, mivel közös a múltunk az osztrákokkal és a németekkel. Ő az Osztrák-Magyar Monarchiára gondolt és megkérdezte, hogy akkor mi németül beszélünk-e. Nagyon meglepődött, mikor mondtam, hogy mi nem tudunk németül, elszigetelt ország vagyunk Európa közepén (nem beszélünk nyelveket, nem szívesen utazunk külföldre) és még eurónk sincs. Mikor összehasonlítottuk, hogy 1 euró 250-300 forint, és 1 euró 65 rúpia, nem hitte el, hogy az ő általa gyengének hitt rúpiánál van ennyivel alacsonyabb európai valutaárfolyam.
Az indiai kultúra nagyon kollektivista, csoportszellemű: neki csak egy testvére van, mégis 13-an élnek egy háztartásban – nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, gyerekeik. Amikor kicsi volt, apukája Szaúd-Arábiában dolgozott, de nem érezte sohasem, hogy nem kapna elég szeretet, pont ellenkezőleg, úgy érzi, olyan mintha három anyukája lenne. A németekben nagyon nehezményezi, hogy ilyen individualisták és mindig csak magukra gondolnak: én, én, én.
A szaúdiakról mesélte, hogy apukája szemtanúja volt egyszer, amint lopás miatt egy férfink levágták a kezét. Valamint, hogy a szaúdiak egy házra elegendő pénzt ajánlottak neki, azért, hogy térjen át a muszlim hitre. Állítólag a szaúdiak még több pénzt kapnak, ha valakit át tudnak téríteni a saját vallásukra, de jó hindu lévén nem fogadta el az ajánlatot.
Kérdeztem tőle, hogy miért nem Amerikában csinálja a Phd-ját, azt mondta azért, mert Hamburgban nincs olyan sok indiai, de Amerika tudósainak 30%-a indiai családi háttérrel rendelkezik. Indiában bevett dolog, hogy érettségi vagy az alapképzés után a családok külföldre küldik tanulni csemetéiket mester vagy phd képzésre. Az indiaiak egyébként nagyon jól beszélnek angolul, hivatalos nyelvük, és amikor két különböző területről származó indiai találkozik, angolul beszélgetnek, az a közös nyelvük. Az iskolában kötelező bizonyos tárgyakat angolul tanulni. A hétköznapi életben is nagyon sok olyan szót használnak, amire nincs is szavuk az anyanyelvükön, csak angolul. Néztem egy-egy indiai filmet you tube-on, és nagyon gyanús volt, hogy időnként értettem egy-egy szót vagy kifejezést utána sokáig semmit. Most már értem, hogy vegyesen használják a két nyelvet, és az angolt teljesen beleolvasztották az anyanyelvükbe. A lányoknak elvileg ugyanolyan lehetőségük van egyetemre járni, mint a fiúknak, és a szülők igyekeznek is lányaikat minél jobb oktatásban részesíteni.
Az indiai fiú szerint az emberi gyomor nem húsevésre lett tervezve, mert nem tudja megemészteni azt. Ennek ellenére ma az indiaiak 95%-a fogyaszt húst és csak 5% mond le róla vallási okokból.
Beszélgetésünk során legérdekesebbnek a házassági szokásaikat tartottam. Indiában a házasság nem két ember között jön létre, hanem két család között. Házasságkötéskor az apa a vagyonának leányára eső részét odaadja a vőlegény családjának. Tehát az indiai családoknál nem a szülők halálakor örökölnek az utódok, hanem már házasságkötéskor megkapják az őket megillető részt. A menyasszony és a vőlegény csak asztrológia alapján köt egymással házasságot. Ez azt jelenti, hogy mikor egy lány házasodási korba lép (manapság 22-23 év) vagy egy férfi (28-30 év) akkor újság, internet, közvetítő vagy a családi kapcsolatok révén megpróbálnak olyan csillagzatú párt találni gyermeküknek, aki az asztrológia szerint illik saját gyermekükhöz: azaz a csillagképek illenek egymáshoz. A megfelelő csillagzat alatt született jelölteket csak ezután vizsgálják meg műveltség, társadalmi rang, szépség alapján. Az indiai fiú azt mesélte, hogy több olyan házasságról tud, amelyek tönkre mentek, mert a párok nem vették figyelembe, hogy mit mondanak a csillagokat.
Azon viszont meglepődtem, hogy ő még sohasem hallott arról, hogy sok indiai nő bőrfehérítő krémeket használ. Megkérdeztem, hogy ha ő választhatna két ugyanolyan tulajdonságú és szépségű indiai lány között, de az egyik világosabb bőrű lenne, melyiket választaná? Érkezett a válasz, hogy teljesen rossz a kérdés: nem ő dönt, hanem a család és nem a bőrszín árnyalata számít, hanem a csillagok állása.
